Mivel úgyis indoklást kell írnom a Hivatalnak (az egyik hivatalnak...), és a Hivatal úgysem kíváncsi az én tépőzáras szenvelgéseimre, gondoltam írok Neked, Kedves Naplóm. Megírok mindent, ahogy kell. Mivel ma már mindenki blogol, meg lehetsz nyugodva, hazudni is fogok, meg kozmetikázni a dolgokat, nem úgy, mint régen a régi emberek, akiknek nem kellett hazudniuk sosem.
Tulajdonképpen, most, amikor visszaemlékezem, már valamikor 1996 (a múlt évezred) környékén megígértem egy különösen kiborító bürokratának, h lerajzolom, belerajzolom egy képregényembe: a gyermeke a budin fogja olvasni mekkora seggfejek léteznek, majd kiviszi a képregényújságot a reggeliző apuhoz: ez nem te vagy? De.
Megígértem.
Na azóta rengeteg idő telt el, most 2009 van, tessenek kiszámolni - benne vagyunk a XXI. században lassan tíz éve. Semmi nem változott, még én sem változtam.
A képregényekből kéregmények lettek: belém száradt történetek, képek, szereplők, és most ez a napló, Te, Kedves Naplóm is segítesz kimosni belőlem őket. Különben is Kossuth is naplót írt, meg Mikes Kelemen is, meg mindenki az emigrációban. Annyi naplót megírtak már, és ma meg annyi naplót írnak, h csak na. Annyi álom elmúlt már, annyi lendület megtört, hogy amikor valaki azt mondja, hé, fel a fejjel, nézd csiripelnek a madarak! - nekem elszorul a szívem. Zöld lombos ligetet látok, napsütötte mezőt, nyár végi langyos, bódult reggelt, és a reggelben egy haldoklót. Friss szénaillatot hoz orrába a korai szellő, csivitelnek a reggelben a madarak. Az ember nem mozdul, mert a mozdulat felkavarná saját ürülék, izzadságtól ragadt kosz és alvadt vér szagát. Kegyetlen volt az éjszaka, nem vitte el, hiába imádkozott érte, nem lett vége, a görcsök szigorú időközönként visszajöttek, megkínozták míg el nem ájult. Földszag, nyári reggel-illat, tobzódó madárdal. Ez mind nem lehet, ez mind nem lehetett az övé, pedig ingyen lett volna, de ennyi sem jár az embernek. Csak az álmai lehettek sajátjai, de a fájdalom nem hagy álmodni, a halál pedig roppant lassan jön, gőgösen várat magára. Nem jól van ez így, nem jól...
A napi munkakeresési adagom megvolt, lássuk a gyűjtést: 3db raktáros, 1db palveluautomaattien laitehoittaja, 2db takarító, 1db részmunkaidős takarító, 2db kamion ki-bepakoló. Ennyi, azt hiszem. Átlagosnak mondható nap. Valamikor Otlik Géza a coitusokat számolgatta így. Számoljam? Hetero-coits 0db. Homo-coits 0db. Maszt: ... az egy másik blog.. Vagyis napló. Elég vérszegény lista lenne, ha közben nem írom meg ezt a szöveget, nem beszélek emberekkel, nem segítek, tervezek, alakítok a világon egy picit. Persze ez a Hivatalt nem hatja meg. Ez nekik semmi. Bakfitty. Lényegi változás nem történt. Azt hiszem valami fellebbezésre várnak, de egyetlen sejtem nem kíván nekik megfellebbezni. Nem egy nyelvet beszélünk.
Gondoltam, a kétkedőknek, akik azt gondolják, csak kamuzok, idelinkelem a megpályázott helyek címeit, de úgyis leszedik őket a jelentkezési határidő lejártával, szal értelmetlen. Pedig érdekes lista lenne. Így hát aki nem hiszi, járjon utána. DA.
Na most,miután ilyen jól megvetettem az ágyát legújabb naplómnak, vágjunk is bele. Helyszín: Hyvinkää, Finnország, reggel kilenc óra. Munkaidő.
2008 szeptember 28-án érkeztem, októben 12. óta lakom itt. Kedves, kellemes kétszintes 1932-ben épült faház alsó szintjén 25 nm-en. Nyugis, kertvárosi hangulat, cigizni a hátul lévő kertecskében. Tündéri. A ház a valóságban lehet korábbi, vagy későbbi, de régi. Valamikor a tulajdonos ősei építették, akik itt alusszák örök álmukat a kertben. Ezerkilencszázötven körül bővítették, bolt volt itt, aztán most én pl. a boltban lakom. Így kezdődik a történet, ami attól lesz érdekes, h nem tudom, hogyan folytatódik. Ha meg van írva, nem én írtam meg.
Mit keresek én itt? Nos, valamikor a kilencvenes évek elején megláttam egy taknyos kis csajt, aki annyira ösztönös csikó volt (ráadásul kopasz), h rögtön tudtam, ő az. Ő is volt. Na, hát ő ide tartozott, ebbe az országba. Jöttem utána, mint akit zsinóron húznak. Véletlenek márpedig nincsenek. Azon el lehet gondolkodni, miért érnek olyan véget a sorsok, h például madárfüttyös nyári mezőn kutyák kortyolják lefetyelve a vérét, aki húsz évet sem élhetett. Hogy ez mitől van? Hogy Rejtő Jenőnek miért kellett éhenhalnia útban egyik munkatáborból a másikba? Nem tudom. Azt tudom, h 1993 vagy négytől kb. 1999-ig dolgoztam egy képregényen, és amikor az elkészült, véget ért a csoda, elveszítettem két gyerekem és a családom, az otthonom. Nem esett jól. A gyerekek ma 26 km-re élnek ettől a helytől, ahol most vagyok. Holnap jönnek. Buli lesz. A képregényt elemezve pedig megállapíthatom, ahogy Rejtő megírta saját sorsát, a képregényben ott volt az én sorsom is. Egészen a mai napig, mert a mai nap nincsen benne. Ott van vége, hogy két egy húron pendülő emberi, vagy félig mesebéli lény kiröppen a világűrbe. Ott van vége. Folytatnom kéne...
Volt egy ilyen elméletem, h amikor valaki fest, rajzol, alkot, annyira a munkára koncentrál, h nincs ideje kordában tartani a lelkét. Amikor a kép bent kialakul már nem nagy szükség van a lélekre, azt kell kivitelezni, amit a lélek addigra megérlelt. Ilyenkor szabadon csapongnak a gondolatok, senki nem is figyel rá, merre járnak. Lehet, a jövőt fürkészik. Lehet, már megéltük a jövőt, mire megéljük. Mindenesetre én megrajzoltam a sajátomat, ha kissé fantáziadúsabbra is, mint ahogy aztán megtörtént, de hát a valóság soha nem tudott versenyre kelni a fantáziával. (Aki azt mondja, de igen, annak nincsen fantáziája.) Rejtő pedig megírta a saját jövőjét. Ez csupán két példa. Szerintem elég.
Mára.